Kapolcs 2007

Na, akkor most elkezdek beszámolni életem eddigi legjobb Művészetek Völgyéről. Sajnos már Akaliban vagyok tegnap reggel óta. Majd’ megszakad a szívem azóta is. Ez abban nyilvánul meg leginkább, hogy mióta visszajöttem takarítok, pakolok. Jó, tudom, hogy amúgy is mindig szoktam, de ami most van, az már beteges. Először kitakarítottam, átrendeztem a szobámat, ma viszont már az animációs klubomat is takarítottam. Felraktam a Kapolcson készült képeket, emlékeket a falra, hogy kicsit jobban érezzem magam. Igazából sikerült. Most jól érzem magam. Bár mindjárt Káosz játék, amit én kevésbé szeretek, de a kölkök imádják. Azt se tudom ám, hol kezdjem. Na azért körvonalakban elmesélem mi történt velem e pár nap alatt. Ááááá, és nem hiszem el. 30Yt hallgatok drága pici Szonjámtól kapott MP4 lejátszómon, amit próbálok felfedezni, de nagyon lassan megy, mert ugye Veronika sose ér rá. Na és mi indult el? Olyankor. Alap. Ez most pont tükrözi mondandóm nagy részét. Itt figyelmeztetem a kedves olvasót, hogy hosszú lesz. Szombaton a hülye kempingnap után indultam imádott Völgyembe, természetesen egyedül, hogyan másképp. Felállítottam piciny sátramat, aztán már mentem is koncertre. Ja igen, ezt már írtam. Igazából nagyon boldog voltam végig, mert nagyon sok drága barátom lejött hozzám, vagy elbúcsúzni, vagy csak szimplán találkozni. Először voltak itt Rolcsiék, róluk látható néhány kép. Pozitív volt. Az viszont már kevésbé, hogy az öcsémnek balesete volt. Elesett biciklivel, a fejére. Lenyúzta szegény az arcát, meg ilyenek. Szerencséje volt a többiek elmondása szerint, mert a szemüvege eltörött, megvágta a szeme fölött, meg a nyakán. De nem kellett varrni. Viszont nagyon sokáig fog tartani, míg begyógyul. Ő meg szegényem épp Quasimodónak hiszi magát. Pedig én biztosra veszem, hogy így is gyönyörű. Na igen. Én még nem láttam azóta. Nem tudtam elmászni. Pedig szeretném. Meg egy kis lelket önteni belé. Rolcsiékkal voltunk Petenden, ettünk Töki Pompost, Rolcsi kedvencét, meg fetrengtünk a domboldalon. A körülményekhez képest jó volt, bár nem tudtunk nem a Dávidról beszélni. Nagyon remélem, hogy hamar gyógyulnak a sebei, és lelkileg is rendbe jön a drága kisöcsém. Ez volt vasárnap. Hétfőn voltam vezetni 4&fél órát, de egyébként jó volt. Szakadt az eső. Azt szeretem. Lelkileg viszont már akkor sem voltam a topon. Aztán visszajöttem, közben valamikor történt valami a lábfejemmel, valószínűleg begyulladt valamelyik inam. Szóval fájt, az a lényeg. Még most is. Nemtom mit csináltam még hétfő este, de valamit biztos. Egyedül voltam akkor is. Viszont olyan színházi előadásokon voltam, hogy félelmetes. Legyek ura, Én egy szemüveges kisfiú vagyok. Fantasztikus előadások voltak. Ja tényleg, beszéltem Alföldi Robival is, annyit, hogy: „Robi, te egy tündér vagy!” „Köszönöm!” Szerintem tartalmas beszélgetés volt. Amúgy meg egy férfiisten. Közelről még jobban. Kedden forgalmiztam, megvágtak. És tudjátok mi fájt? (A lábamon kívül.) Hogy már majdnem végeztünk. Volt 3 olyan helyzet, ami a vizsgabiztos szerint se nagyon fordul elő az életben, de nálam persze fél óra alatt mindegyik. Mért ne? Én mindent megoldottam, de megint megkaptam azt, amit mindig. Technikailag kiváló, viszont túl lendületes, dinamikus, blablabla. Picit már kezdem unni ezt a szöveget. Én ilyen vagyok. Mármint emberként is. Maximum színészkedni tudom, hogy nyugodt vagyok. Annak meg mi értelme? De ha nekik ez kell, akkor 16án majd megkapják. Az egyszemélyes színdarabot. Előadja Városi Veronika. Mókás lesz. Amúgy meg már ez se érdekel. Sajnos annyira már a munkám se. Pedig ezt szeretem ám. Csak már nem bírok ezekre koncentrálni. Na aztán viszont találkoztam még Veszprémben pici Szonjámmal, meg Bazsival. Elmentünk enni a Panorámába, közben pedig lelkileg picit összeszedtem magam. Nehéz volt. Akkor jött ki rajtam az öcsém balesete is, meg hogy mennyire kivan. Aztán Szonja jött velem vissza haza (Kapolcsra). Na innentől lesz érdekes a dolog. Ááááá, és mindjárt mennem kell. Kész. Szóval Szonja ragaszkodott hozzá, hogy ugorjunk be Bundihoz is picit. Hát beugrottunk. Épp játszottak egy versenyen a barátaival. Bundi, Oszkár, Miki és Viktor. Aranyosak voltak. Közben linót metszettünk, Oszi mondta, hogy gyárt nekem egy képet, én Szonjának csináltam, közben pedig mind a kettőnkkel egyszerre egy kérdőívet töltetett ki egy lány. Mókás volt. 6, 10, 3… Meg is állapítottam utána Szonjának, hogy ez az Oszi egy aranyos srác. Nade. Veronika, mint mindig sose látja ezeket a dolgokat. Áááá, eszembe se jutott. De tényleg. Na mindegy. Átmentünk Szonjával Kapolcsra, csináltattunk magunkról képeslapot, sétálgattunk, ettünk, beszélgettünk. Nagyon jó volt. Szonját nagyon szeretem. Érte bármit. Kaptam közben ajándékot, tiszta boldog lettem attól is, mert én is akartam magamnak venni, de még pont nem sikerült. Egy tündér. Ő mindig tudja. Aztán tőle is elbúcsúztam. Na ezt a részt nem annyira szeretem. Nehéz elszakadni. Főleg tőle. Legközelebb vele is Amsterdamban találkozok. Már várom. Na most sajnos el kell másznom programra, de utána jövök & folytatom, mert ez még csak a kezdet! A beautiful rész majd csak most jön. Nos, most megint írok egy keveset, mert Oszi elküldött blogot írni… Szonja hazament. Én visszatértem Dörögdre, Bundi mondta, hogy megadta a számom Oszinak & hogy majd hívni fog, hogy menjek át Kapolcsra. Hát hívott. Aztán átmentem, azzal a furcsa érzéssel, hogy nem egyedül leszek. Tudjátok, nekem ez az alap. Vagyis ez volt idáig. Egy darab pasim nem szerette soha úgy a Völgyet, mint én. És általában mindig a barátaimmal voltam, de legtöbbször egyedül. Amin mindig mindenki szétflashelte magát, hogy ez hogy lehet. Átértem. Osziékkal (Viktor & Miki, aki nem tudta megjegyezni a nevem sokáig & mindent legalább kétszer mondott el egymás után) iszogattunk a Csipszer Kertben, aztán Oszi mondta, hogy van egy hely, ami nagyon érdekes. Furcsálltam, hogy én ezt eddig a 10 év alatt, hogy nem láttam sose, meg nagyon szépnek tűnt, ahogy ő leírta. Egyébként ez mindennel így van. Lelkes. Emlékeztet valakire. J És nagyon szereti a Völgyet. Szóval elindultunk az éjjel közepén, nemtom mennyi idő lehetett, mondjuk éjfél. Na már akkor fáztunk, de nagyon. A hely gyönyörű volt, tényleg. Teamécsesekkel volt kirakva az út felfelé egy domboldalon, volt egy pajta szénával, emberekkel, meg egy pince, vízipipával, zsíros kenyérrel, teával. Ideális. Ottragadtunk. A többiek egy idő után feladták. Ott maradtunk ketten. És beszélgettünk. Sokat. Meg osztottuk egymást. Ja & vettünk egy trillát. Természetesen közöset. És fáztunk. Nagyon. És Oszi egy tündér. Életemben nem találkoztam olyan tündérrel, mint ő. Melengette az agyonfagyott lábfejemet, meg ilyenek. Amire korábban nem volt példa. Mondtam is neki, hogy velem nem szoktak aranyosak lenni. Milyen érdekes, ha ez furcsa. Pedig az volt. Mondtam is neki tegnap előtt, hogy mindig olyan jól elhitetem mindenkivel, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy vigyázzanak rám, hogy azt jól el is hiszik. Pedig van. Nagyon. És ő erre mondaná azt, hogy „leszarom”, és ő akkor is megcsinálná. És ez a türelem. Amiről már annyit írtam. Tényleg egy mese. Ez az egész egy mese. Nem tudom, hogy mikor érzem majd úgy, hogy valóságos. Most még egyelőre az unbelievable kategóriába sorolnám. És hogy ez milyen jó! Szóval valamivel épp poénkodtunk akkor is, és megcsókolt. De nem szimplán ám, nem viszonyosan, nem barátian, nem. Hanem érzésekkel. Amikről azt hittem, hogy nekem már nincsenek. Na megint itt vagyok. Vicces. Ezt a bejegyezést nemtom hány részletben gyártom le. Mókás. Sziszóókával is beszélgettük, hogy ettől érzi az ember, hogy él. Az érzésektől. Amiről azt hiszi az ember, hogy már nem léteznek, újra felbukkannak. És ez jó. Van, ami mindent megér. És ez olyan. Bármit. Azt hiszem most túl szentimentális lettem. Szóval kedden már nem egyedül fáztam a sátramban. Éjjel fél 4kor elindultunk Kapolcsról Dörögdre gyalog. Félúton felvett minket egy mentőautó, benn volt vagy 40 fok, szóval életmentés volt. Viszont gyönyörű volt sétálni is. Na ehhez mit szóltok? Én meg a séta. Hmmm. De vele még az is szép. Szerdán akartunk menni osztályfőnöki órára Szőke Andrishoz, de ebből az lett, hogy kb 9ig aludtunk, aztán felkeltünk, elmentünk boltba & piknikeztünk a kereszteződésben. Ez azóta is hiányzik. Nagyon. Sajnos önkénteskedni kellett mennem, tulajdonképpen egyébként megint „csak” koordináló szerepet töltöttem be, véradásra kellett buzdítani a jónépet, voltak más önkéntesek is, tehát én valójában kimondatlanul is megint vezető szerepet töltöttem be. De jó volt, közben megérkezett Sziszóó kollega, kaptunk napijegyet, ilyesmik. Utána 30Y koncert lázában égve ettünk valamit, aztán mentünk át Kapolcsra. Szentimentálé koncert volt, csodálatos. Aztán találkoztunk végre Osziékkal. Szegény drágám egy darab programon nem volt még addig, ezért aztán elhatároztuk, hogy na majd most & nem hiszitek el, de pont elcsíptünk egy színházi előadást Dörögdön a Klastromban. Nagyon jó volt, főleg látni a tündért lelkesedni, örülni, érdeklődni. Mármint a program iránt. J Örültem, hogy végre ő is volt első programján. Egyébként tényleg jó előadás volt, csak már nagyon fáztam & fájt a lábam. Hazafelé be is pofátlankodtam egy autóba. Alap. Sziszóóval jól megbeszéltünk mindent, amit meg kellett. Örültem, mert nem tudtam volna úgy kimenni, hogy nem tisztázunk egyet, s mást. De azt hiszem sikerült. És ez ismét boldogsággal töltött el. Másnap (csütörtök) reggel az egész csapat készen volt. Dörögdön a Lőtéren próbáltunk magunkhoz térni. Malmoztunk. Viktor megvert egyszer, de utána én mindenkit. Háháááá! Szeretek játszani! Mindig játszok & mindig is játszani fogok. Utána nemtom. Várjunk csak. Utána átmentünk Petendre Sziszóóval, Osziék csak később jöttek utánunk. Jó volt, fetrengtünk a domboldalon ismét, befejeztük a beszélgetést (amit persze sose lehet, főleg nem most, de majd egyszer…) aztán jöttek Osziék. Kezdett tudatosulni bennem, hogy ez az utolsó napom lenn, kezdtem befordulni. Tudjátok, vicces az életem. Mindig megtréfál. Amikor azt hinném, hogy a fennmaradó 17 napban már semmi sem történhet, akkor történik minden. Eddig is nehéz lett volna kimenni, de ezek után 20szorosan az lesz. Ááááá, nem is 20. Aztán péntek reggel (nem is, mert hajnalban) jöttem el, szó szerint rohanva, éppen ezért nem fogtam fel annyira, hogy most elmászok. Jobb is volt így lehet, biztos ezt is a drága életem akarta így. De a tündér már akkor hiányzott, mikor felszálltam a buszra. Pedig azt se tudtam már egy jó ideje, hogy milyen az, ha valaki hiányzik. Aztán nagy nehezen visszaértem Akaliba, ezt most inkább nem részletezném, mert olyan gondolatokkal lenne tele például, hogy szüntessük meg Tapolcát, ahol k*rva messze van a buszpályaudvar a vasúttól, meg ilyenek. Visszatértem. Nem találtam a helyem. Kellett hozzá 1 nap, hogy visszailleszkedjek. Főleg, ha ráérzel, hogy milyen is lenne, ha nem lennél egyedül. Sőt. Nem is az, hogy egyedül, hanem, hogy milyen jó lenne azzal az egyetlennel lenni, aki ő. Nos. A telefon nem olyan jó dolog azóta. Mert az nem olyan, mint amikor ott van melletted. Hát ez most gondolom nagyon nagy igazság volt a sok kapcsolatban élő kollega számára. Nézzétek ezt el nekem. Mert nekem ez új. Nagyon. Soha. Senkit. Ennyire. És ami irreálisnak tűnhet, az a rövid idő. De nem. Szóval a legjobb Művészetek Völgyém. A tizedik. A különleges. A meglepő. Jövőre ugyanitt, viszont nem ugyanúgy. Remélhetőleg kapásból nem egyedül. Most lecsukódnak a szemeim írás közben, úgyhogy úgy érzem most van itt az ideje, hogy lepihenjek. A lábam még mindig nagyon fáj, a szívem viszont messze nem sír. Boldogság van. Rég nem érzett boldogság… Holnap Almádi, meg Alsóörs. Majd tudósítok. Mindenről. Ahogy szoktam. És tudjátok mit? Imádlak Benneteket! És azt hittem egyszerű lesz itthagyni ezt az országot. Hát nem. Nagyon nem. Egyre jobban nem. És ez nem agonizálás Sziszóó, hanem ténymegállapítás. Nehéz. Nagyon. Pusziiii!