És még nincsenek kommentek? Nemáááár! Azt hittem hazajövök, aztán mindenki összevissza fog fuckolni, hogy hogy mondhatok ilyeneket... Hmmm. Akkor most vagy nem értek rá, vagy inkább nem írtok erre semmit, vagy még nem olvastátok el. Sajnos még mindig nincs jobb kedvem. Nagyon nincs. Tisztára öngyilkoshangulatom van. Nem, nem leszek az, no para. Ezen már keresztülmentem 13tól 17 éves koromig. Csak szeretném, ha valaki kioperálná az agyamat a helyéről, mert túl sokat gondolkodom. És ez nem jó, mert mindig annyira, de annyira befordulok. És ami a legrosszabb, hogy azok a dolgok, amik engem érdekelnek, általában senki mást nem érdekelnek, és csak néznek rám furán, hogy te jó ég, hát minek foglalkozom én ilyenekkel... De ez a baj, hogy én egyszerűen nem tudok nem foglalkozni. Nem tudok vállat vonni a felett, hogy a felsőoktatás egy f*s, és a felett sem, hogy hiába próbálsz változtatni, ha a többiek nem hagyják, mert szerintük az idióta ősrégi módszerek a frenetikusak. Jajj, nem tudom. Szerintem én belehülyülnék, ha Magyarországon kéne maradnom, pedig lehet, hogy kéne. És lehet, hogy tanítanom kéne. Mert ha meg viszont soha senki sem próbálja meg, soha senki sem tesz semmit, mondván, hogy nincs értelme, akkor nem fog változni semmi. :( Tudom, tudom. De akkor áldozza fel magát az ember? Dolgozzon heti 5 napot 100ezer forintért? Úgy, hogy nem is biztos, hogy hagyják dolgozni úgy, ahogy ő azt szeretné? Jajj, nemtom. És most tudom, hogy ez nyavalygásnak tűnik, pedig nem az. Ez az én életemben nagyon központi szerepet játszó mindig visszatérő kérdés. Ez nem olyan, hogy holnapra jobban leszek, mert valahogy addigra megoldom. Nemnem. Épp ma gondolkodtam el, mi lehet a volt tanítványaimmal, mert így az évek során elég sok volt belőlük, és vannak, akikről semmit sem tudok. Vajon náluk például elértem valamit? Ha majd megkérdezik tőlük, hogy kik voltak azok a tanárok, akiket szerettek, közéjük sorolnak? Érdekes dolgok ezek. És a baj az, hogy érzem és tudom, hogy szeretném ezt csinálni, mert valahányszor Zsolesz leendő híres író tanítási beszámolóit olvasom, mindig olyan jókat mosolygok, és tudom, hogy néha biztos nagyon nehéz lehet neki, de alapjában véve viszont csodálatos dolog az, amit csinál, és iszonyat nagy szerepe van az emberek életében. És tudom például, hogy ha majd az én gyerekemet a Zsolesz tanítaná angolul, én lennék a legnyugodtabb, mert tudnám, hogy jó kezekben van. De ez a ritkább verzió sajnos. Nem tudom gyerekek mi lelt. Valami nagyon nincs most rendben a lelkemben. Elvesztettem a hitem megint egy csomó mindenben. Szomorú vagyok. Depressziós vagyok. És ezt most nem azért írom, hogy vigasztaljanak az imádott barátaim, hanem mert ez van. Szegény Oszit is sajnálom, hogy itt kell istápolnia, mert engem úgyse lehet ilyenkor. Nem is tudom, most mi kéne. Jajj, de! Na elmászok, ma már nem vágyom emberekre. Talán túlságosan hiányom van már sok mindenből. Rosszul vagyok. Krízis van. És basszus, csak április óta írok blogot. Mért?? Tegnap megnéztem az 1984-et (egyébként lehet, az a bajom többek közt), és gondoltam utána jól befordulok a régi blogbejegyzéseimen. Erre! Csak áprilistól. És milyen kis vidámak! Fujj! :) Semmi szomorú. Ezúton is kérem a kedves olvasót, hogy amennyiben valami extra szomorút talál régi bejegyzéseim között, azonnak értesítsen! Köszönöm! Megyek agonizálni tovább. Azt hiszem, Sziszóó hiányzik nagyon. Sziszóó hol vagy most, amikor nagyon szükségem lenne arra a kis antialkoholista fejedre??? Krízis van. Nagy krízis. Veronika lelke elindult ma, hogy saját életét élje, de nem akar egyeztetni velem. És most káosz van. És ilyenkor nincs semmi. És mégis minden. Itt. Most. Mért? És ááááááááááááááááááááááááááááááá...