Helló nyuszifülek! Most épp Punkyékat várom, és gondoltam végre írok is valamit. Tudom, hogy sose írok mostanság. De. Ennek biztos oka is van. Hm. Jaja. Vannak okok, meg vannak kérdések csöpp fejemben, és most válaszkeresős időszak köszöntött Veronikára. Nem, nem vagyok teljesen letörve vagy ilyesmi például amiatt, hogy vissza kell menjek (direkt nem írok hazát kedves Krisztiánka), Anyukám már a felépülési időszakban van, és eddig minden okés, szóval ez is rendbennek mondható, rengeteget dolgozok, tényleg nagyon sokat, amit annyira nem is vettem észre mostanság, csak tudjátok mikor az ember hazajön, és a hűtője tök üres, de nem azért, mert nincs pénze, ó, nem, hanem mert semmi ideje nincs. Vagyis a normális mások által elfogadott időzónában nincs időm. Az én napjaim úgy telnek, hogy mondjuk délben kelek (holnap 9kor kell, tiszta zombi leszek, előre látom, de legalább minimálisat kell innom este, hehe), összekészülődöm, utána pedig irány a munka, az én imádott Damom, és az imádott bolt, ahol dolgozom. Igen, továbbra is imádat. Továbbra is szeretek itt mindent. Jó, azért őszintén szólva a turistáktól néha kikészülök, de tudjátok milyen vagyok, néha picit lobbanékony. Mondjuk így. Talán még ez rá a legszebb kifejezés. Lucie ezt egyszer úgy fejezte ki, hogy egy vadidegen melletünk elhaladó embernek, aki dermedtem meredt rám, amint én épp mindenhova elküldtem a saját biciklimet valamiért, hogy: "Sometimes she is nice." Hm. Még mindig várok, mert Punkyék úgy, de úgy eltévedtek, hogy csuda. Legutóbb pedig már úgy tűnt, hogy csak-csak, de nem. Veronika ül és vár. Szóval. Hol is tartottam? Nos igen, igazából most azon gondolkodtam, mi a valódi oka, hogy nem írok a blogra annyit. És rájöttem. Azért, mert nem vagytok itt. Sok mindent elmesélhetnék, de nem tudok, és sok mindennek értelme se lenne, mert nem vagytok itt. Pedig Amsterdamhoz nagyon itt kell lenni. Ez nem az a város, ahol elég 3 nap, hogy egy picit is megismerd. Ez a város más. Nagyon más. És ezt a mániámat pedig egyszerűen nem tudja megérteni senki, kivéve Luciet, mert ő itt van, itt volt, és ő is ugyanúgy szereti, mint én. Pedig ez tényleg mánia. Valahányszor látom a grachtokat, amiket már 80milliószor, mindig ugyanazt érzem: boldogságot. Valahányszor bemegyek a boltba, a kedvenc boltjaimba, ahol már ismernek, amikor megveszem a "reggeli" (délután 2 --> Veronikának) kávémat, persze már hollandul, egyszerűen csak azt érzem, hogy igen. És ennyi. Fel kéne hívnom Punkyt. Összefoglalom azért gyorsan, mik történtek velem. Karácsony előtt picit vendégmentes időszakom volt, sok időt töltöttünk együtt a többi Erasmusos pajtással (Lucie, Martina, Rune és Daniel). Azt viszont egyre inkább fel kellett fognunk (...) Punkyék idetaláltak végre. (folyt. köv. valamikor)