Veronika szerint a beágyazás:
Neurotikus Veronika:
Nos igen, itt épp visítunk. De nagyon.
Niki szerint a beágyazás:
Rembrandthuis:
Madame Tussaud's:
Azon a részen, ahol nem lehetett fényképezni (alap, hogy sikerült kettőt, viszont ez az első alkalom, hogy kitöröltem egy képet, mert a másik tényleg totál brutál):
A kedvenc terem Amsterdamban:
Mindenki szereti Bonot:
És hát igen, Robbiet is...
Lucienak:
Énekeltünk is: ("Ik ben dom, lomp en famous!" - Alap.)
Sziszóó, aki még mindig nem szereti ha fényképezem:
Kataliiiiiiiin:
És az új szobám:
Van karácsonyfám!! Juhúúúú! :)
Sziasztok drágaságaim! Igen, tudom, ezer meg egy éve nem írtam, de nem csak ide ám. Körülbelül tegnap óta kezdtem el ismét rendbeszedni az életem. Nehéz volt, viszont nagyon örülök, hogy nem voltam egyedül. Képek is jönnek a Madame Tussaud's-ból, helyzetjelentés, drága barátok látogatásáról szóló beszámoló. Hosszú lesz. Készítsetek ki kávét, teát, Red Bullt, rágcsálnivalót, ilyesmi. Na azért annyira nemáááám. Az egész múlt kedden kezdődött, épphogy miután Zsuzsi és Niki barátnőmék hazatértek Magyarországra. Anyuék hívtak a hétvégén Skypeon, de sosem voltam elérhető, mert vagy dolgoztam, vagy Zsuzsiékkal voltunk valamerre. Ezért aztán kedden nagy örömmel hívtam anyuékámékat, az egész családot, és már az arcukra volt írva, hogy baj van. Annyira nem szeretnék belemenni a pontos részletekre, mert az én drága egyetlen anyukám jogait sértené, mindenesetre múlt héten valamikor ezt írtam, de nem publikáltam (amit egyébként most már úgy gondolom jobban is tettem, mert eléggé megijesztettem volna mindenkit azt hiszem):
"Kedves Olvasó! Azért írok, mert nem tudom, mikor fogok írni megint. Jelenlegi lelki- és idegállapotom sajnos nem teszi lehetővé, hogy bármiről is normálisan, értelmesen, és főként pozitívan nyilatkozzak. Tegnap este óta abból állnak a perceim, hogy elhatározom, hogy erős leszek, és hogy most mindenkinek annak kell lennie a családban. Tudom. Most, miközben egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a sírást, azon gondolkodom, hogy vajon ebben az életben van-e igazság. Hogy mért érzem úgy, hogy mindjárt megszakad a szívem, és semmit sem tudok tenni ellene. Hát pont ez az. Nem tudok semmit sem csinálni. Messze vagyok. Nem vagyok ott. Anyukámnak hétfőn műtétje lesz (remélhetőleg hétfőn). A legjobb embernek ezen az egész világon. És tudom, hogy nem lesz semmi baj, és tudom, hogy az orvosok szerint 99,7 %, hogy minden rendben lesz. Mindez mégsem vigasztal. Hétfő estét akarok, smst kapni, hogy minden rendben. Anyukámmal nem történhet semmi rossz. Anyukám a legjobb ember, akit ismerek. Ami azt jelenti, hogy vele minden rendben lesz. Anyukámmal csak jó dolgok történhetnek. És nem lehetek ott mellette, nem ölelhetem meg, és nem foghatom meg a kezét. Gondolkodom rajta, mit kéne tennem. Ha visszamegyek, ennek is meg a másik idióta egyetemnek is lőttek. És azt anyukám sose akarná. A legönzetlenebb ember. Ő az, aki mindig csak adott, egész életében. Annyira szeret minket, ahogy soha senki nem fog. Ő az, aki mindig tudja, mit kell mondani."
Eddig bírtam, aztán befejeztem, mert annyira zokogtam, hogy már írni sem tudtam többet, aztán azért annyi eszem volt, hogy nem tettem közzé rögtön. Azt hiszem most már elmondhatom, hogy picit jobban vagyok, bár ez egészen addig nem lesz "jó", ameddig azt nem mondják nekem, hogy anyukámmal minden a legnagyobb rendben. Viszont amire jutottam az az, hogy muszáj hinni, muszáj pozitívan gondolkodni, muszáj erősnek lenni, muszáj... Nos igen, a lehető leglehangolóbb dologgal kezdtem, viszont most per pillanat ez foglalja el a legtöbb gondolkodási helyet kis életemben. Holnap fel is fogom hívni megint drága családomat, hogy megnézzem mi van velük. :) Hiányoznak nagyon, mindannyian. Úgy, de úgy megölelgetném őket, hogy csuda. Viszont arról is beszélgettünk apuval, hogy akkor most hazamenjek vagy ne, és ő is, meg mindenki azt mondta, hogy maradjak, ne menjek haza. Még másfél hónap, akkor úgyis haza kell mindenképp, addig pedig minden rendben lesz, tudom. Öcsém már megvan mit kap karácsonyra, 20000 forintos bírságot, amiért nyáron elesett biciklivel, és majdnem ottmaradt. Azok a drága jó rendőrök! Mindegy, mondtam neki, hogy kifizetem, no para. A múltkor láttam Barbit is, ő is nagyon hiányzik. Meg is beszéltük, hogy ahogy visszamegyek befonja a hajamat, ahogy szokta. :) Tündérbogarak! Szeretlek Benneteket!
Most Hotel Californiat hallgatok, amiről egész életemben egy darab dolog fog eszembe jutni.
El kéne kezdenem képeket feltölteni. Olyan sokáig tart ám! Nu. Ennek is neki kell állnom, mert különben sose leszek kész. Képzeljétek tegnap éjjel olyan büszke voltam magamra, mert végre rendszereztem, emaileket fogalmaztam, Lacának küldtem végre vázlatot, ilyenek. Mindezt éjjel 2kor, cseppet sem tiszta fejjel, azt hiszem. De nagyon effektív voltam, ahogy Szilvikémmel mondanánk, úgyhogy ma már kifejezetten jobban érzem magam, azt hiszem a depressziónak csak az enyhe változatát ütöm meg most. Á gyerekek! Igazságtalan az élet! Akkor is!
Na, még mindig egy darab képet nem sikerült felszerkesztenem. Mesélek inkább, mi jók történtek, íg itt voltak kis barátaim.
Először Zsuzsi & Niki érkezett meg, kimentem eléjük a Centraalra, tündér Niki már 50 méterről integetett, olyan kis aranyosak voltak, hogy nagyon! :) Viszonylag kevés cuccal érkeztek, mindenestre először hazamentünk, aztán pedig gyorsan vissza a városba, mert én ugyebár 2től dolgoztam. Nos igen, ez biztos nem lehet könnyű az én drága látogatóimnak, de én mindig dolgozom, ha törik, ha szakad. Bár a hétfő egyébként kivétel volt, mert valamiért szabadnapot naptam (szerintem Simon cseszett el valamit), de így utólag már örültem is neki, mert legalább tudtam a csajokkal lenni nappal is... :) Minden estére volt valami program, becsatlakoztak a lányok a mi kis konyhapartyinkba, vagyis azt hiszem csak egybe, voltunk a Baba-ban, voltunk a Waterholeban, tehát azért sok kedvenc helyemet meglátogattuk itt Amsterdamban. A lányok ugyan egyszer megállapították, hogy ők valószínűleg nem tudnának itt élni, viszont azt is, hogy nagyon szép és nagyon érdekes. Hát igen. Én meg mindig ilyenkor ébredek rá, hogy cseppet sem mindenki szerelmes Amsterdamba. Ami persze messze nem baj, sőt, ez a normális. Hát viszont hétfőn!!! Először voltunk a Rembrandthuis-ben, ami fantasztikus, mindenkinek kötelező, ha erre jár. És! Csak 4 euro a belépő. Érdekes érzés volt, mert Rembrandt valóban abban a házban élt, alkotott, aludt a szekrényágyakban. Meg például. Tudtátok, hogy Rembrandt már saját korában is nagyon híres volt, és ő valóban élvezhette munkájának gyümölcsét még életében. Plusz, én még sosem hallottam arról, hogy először nem is a festményeiről volt híres, hanem az "etching" új technikával készült képeiről. Veronika ezennel játékot hirdet: az első, aki megmondja nekem ide komment formájában, hogy mi az az etching magyarul, kap valamit. Előre is köszönöm. Nem akarok Rolling Stones lenni, de ezt tényleg nemtom mi. A Madame Tussaud's-os képek pedig szerintem önmagukért beszélnek, iszonyat jó, mindenképp érdemes, bár minimum 15 euro a belépő. Egyszer legalább. És aztán hipp-hopp elérkezett a kedd reggel, Zsuzsi és Niki barátnőim hazamentek kora reggel. Mint azt később írták, jól érezték magukat, aminek szívből örülök, remélem jönnek ők még hozzám ide, Amsterdamba. :) Aztán történt a hívás haza, meg a kikészülés. Az volt a jó, és ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a drága little Miffiek idekinn nem hagytak magamra, és nagyon aranyosak voltak, néha már-már túlságosan is, ami azt hiszem érthető, mert csak rám kellett nézni... Igazából annyira azt sem tudom mit csináltam múlt héten ez után. Kiesett azt hiszem. Azt tudom, hogy jöttek Sziszóó és Katalin kollegák. Csütörtökön. Kedd hajnalban mentek haza. Azaz tegnap. :) Nos. Először képeket fogok feltölteni, most már tényleg. Nos, tehát, ezek a férgek megérkeztek a Centraalra előbb, mint én, meg is állapítottam, hogy nem a legjobb hely megtalálni egymást, nade! Tökéletesen sikerült! :D Drága Katalin és Sziszóóka ott álltak Amsterdam, Centraal Station bejáratánál. Hát ennél szebb képet elképzelni sem lehet! :) Szegényekkel először nem hazamentünk... :) Voltunk Subwayben, Baba-ban, igen. Azt hiszem ennyi. Utána hazamásztunk, jókat mosolyogtunk. A kedvenc dal jelenleg köreikben (melybe mint azt kifejtették én nem tartozom bele) az I feel pretty, oh so pretty kezdetű rapszódia, melyet eddig még sosem hallottam, nade majd ezután! :) Beszélgettünk arról is, hogy akkor februártól odaköltözhetek-e, kicsi-e nagy-e, ennyi-e vagy sem, meg még más rendkívül értékes témákat is érintettünk, de azok aztn meg végképp olyan titkosak, hogy azokról nem nyilatkozhatok. Hehe! :D Különben tényleg nagyon jó, hogy itt voltak ezek az őrültek. Most kezdem csak igazán érezni, mennyire hiányoznak nekem. Bááááár. Azért nemtom Sziszóó. A konyhapartyt, meg főleg egy embert nem biztos hogy lehet vele helyettesíteni... Hehehehehehe! Szóval tündérbogarakat szintén elcipeltem minden fontosabb kedvenc helyemre, egyik este találkoztak két magyar sráccal, Imivel és Olivérrel, akik szintén magyar menekültek, úgyhogy Olivér gyorsan meg is állapította miután megérkeztem, hogy na, akkor vele kell jóban lennem, ugye? Amit még mindenképp érdemes tudni az úriemberről, hogy 98 kilogramm, és szerinte: "A fürdés nagyon fontos dolog." Hozzáteszem, nagyon jó volt ilyen értelmes, intelligens magyarokkal találkozni, akik mellesleg viccesek is, meg természetesen a not bad kategóriába tartoznak mindketten. Szóval azt hiszem, jóban leszünk. :) Sokat voltunk itthon, aludni már kevesebbet sikerült, viszont beszélgetni annál többet. Ez alatt a pár nap alatt annyi mindenre rájöttem, hogy az már durva. Nagyon sokat jelent ez nekem, azt hiszem. És köszönöm, köszönöm, köszönöm még egyszer. Rengeteg lelkierőt ad ez most nekem. Szóval a tanulság: gyertek máskor is! Mondjuk holnap? Hehe! Csak vicceltem (bár, mint azt már mindannyian tudjuk, minden viccnek van alapja). Nemnem, holnap érkezik drága pici Szonjám, a húga és Rolcsi, a nemnormális pupák. Jó lesz, érdekes lesz, az tuti... :D Nos, most, miután körülbelül 5 órán keresztül töltöttem fel a képeket, most azonnal elmászok aludni, mert holnap 8kor kelek, pedig sokat akartam aludni, de majd holnap! :) Ennyi. Ennyi?!?! Puszilok mindenkit! Ja & ma László Ervinről néztünk egy kisfilmet, és láttam Budapestet picit. Mosolyogtam. Fejlődök. Jó éjt!
"Kedves Olvasó! Azért írok, mert nem tudom, mikor fogok írni megint. Jelenlegi lelki- és idegállapotom sajnos nem teszi lehetővé, hogy bármiről is normálisan, értelmesen, és főként pozitívan nyilatkozzak. Tegnap este óta abból állnak a perceim, hogy elhatározom, hogy erős leszek, és hogy most mindenkinek annak kell lennie a családban. Tudom. Most, miközben egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a sírást, azon gondolkodom, hogy vajon ebben az életben van-e igazság. Hogy mért érzem úgy, hogy mindjárt megszakad a szívem, és semmit sem tudok tenni ellene. Hát pont ez az. Nem tudok semmit sem csinálni. Messze vagyok. Nem vagyok ott. Anyukámnak hétfőn műtétje lesz (remélhetőleg hétfőn). A legjobb embernek ezen az egész világon. És tudom, hogy nem lesz semmi baj, és tudom, hogy az orvosok szerint 99,7 %, hogy minden rendben lesz. Mindez mégsem vigasztal. Hétfő estét akarok, smst kapni, hogy minden rendben. Anyukámmal nem történhet semmi rossz. Anyukám a legjobb ember, akit ismerek. Ami azt jelenti, hogy vele minden rendben lesz. Anyukámmal csak jó dolgok történhetnek. És nem lehetek ott mellette, nem ölelhetem meg, és nem foghatom meg a kezét. Gondolkodom rajta, mit kéne tennem. Ha visszamegyek, ennek is meg a másik idióta egyetemnek is lőttek. És azt anyukám sose akarná. A legönzetlenebb ember. Ő az, aki mindig csak adott, egész életében. Annyira szeret minket, ahogy soha senki nem fog. Ő az, aki mindig tudja, mit kell mondani."
Eddig bírtam, aztán befejeztem, mert annyira zokogtam, hogy már írni sem tudtam többet, aztán azért annyi eszem volt, hogy nem tettem közzé rögtön. Azt hiszem most már elmondhatom, hogy picit jobban vagyok, bár ez egészen addig nem lesz "jó", ameddig azt nem mondják nekem, hogy anyukámmal minden a legnagyobb rendben. Viszont amire jutottam az az, hogy muszáj hinni, muszáj pozitívan gondolkodni, muszáj erősnek lenni, muszáj... Nos igen, a lehető leglehangolóbb dologgal kezdtem, viszont most per pillanat ez foglalja el a legtöbb gondolkodási helyet kis életemben. Holnap fel is fogom hívni megint drága családomat, hogy megnézzem mi van velük. :) Hiányoznak nagyon, mindannyian. Úgy, de úgy megölelgetném őket, hogy csuda. Viszont arról is beszélgettünk apuval, hogy akkor most hazamenjek vagy ne, és ő is, meg mindenki azt mondta, hogy maradjak, ne menjek haza. Még másfél hónap, akkor úgyis haza kell mindenképp, addig pedig minden rendben lesz, tudom. Öcsém már megvan mit kap karácsonyra, 20000 forintos bírságot, amiért nyáron elesett biciklivel, és majdnem ottmaradt. Azok a drága jó rendőrök! Mindegy, mondtam neki, hogy kifizetem, no para. A múltkor láttam Barbit is, ő is nagyon hiányzik. Meg is beszéltük, hogy ahogy visszamegyek befonja a hajamat, ahogy szokta. :) Tündérbogarak! Szeretlek Benneteket!
Most Hotel Californiat hallgatok, amiről egész életemben egy darab dolog fog eszembe jutni.
El kéne kezdenem képeket feltölteni. Olyan sokáig tart ám! Nu. Ennek is neki kell állnom, mert különben sose leszek kész. Képzeljétek tegnap éjjel olyan büszke voltam magamra, mert végre rendszereztem, emaileket fogalmaztam, Lacának küldtem végre vázlatot, ilyenek. Mindezt éjjel 2kor, cseppet sem tiszta fejjel, azt hiszem. De nagyon effektív voltam, ahogy Szilvikémmel mondanánk, úgyhogy ma már kifejezetten jobban érzem magam, azt hiszem a depressziónak csak az enyhe változatát ütöm meg most. Á gyerekek! Igazságtalan az élet! Akkor is!
Na, még mindig egy darab képet nem sikerült felszerkesztenem. Mesélek inkább, mi jók történtek, íg itt voltak kis barátaim.
Először Zsuzsi & Niki érkezett meg, kimentem eléjük a Centraalra, tündér Niki már 50 méterről integetett, olyan kis aranyosak voltak, hogy nagyon! :) Viszonylag kevés cuccal érkeztek, mindenestre először hazamentünk, aztán pedig gyorsan vissza a városba, mert én ugyebár 2től dolgoztam. Nos igen, ez biztos nem lehet könnyű az én drága látogatóimnak, de én mindig dolgozom, ha törik, ha szakad. Bár a hétfő egyébként kivétel volt, mert valamiért szabadnapot naptam (szerintem Simon cseszett el valamit), de így utólag már örültem is neki, mert legalább tudtam a csajokkal lenni nappal is... :) Minden estére volt valami program, becsatlakoztak a lányok a mi kis konyhapartyinkba, vagyis azt hiszem csak egybe, voltunk a Baba-ban, voltunk a Waterholeban, tehát azért sok kedvenc helyemet meglátogattuk itt Amsterdamban. A lányok ugyan egyszer megállapították, hogy ők valószínűleg nem tudnának itt élni, viszont azt is, hogy nagyon szép és nagyon érdekes. Hát igen. Én meg mindig ilyenkor ébredek rá, hogy cseppet sem mindenki szerelmes Amsterdamba. Ami persze messze nem baj, sőt, ez a normális. Hát viszont hétfőn!!! Először voltunk a Rembrandthuis-ben, ami fantasztikus, mindenkinek kötelező, ha erre jár. És! Csak 4 euro a belépő. Érdekes érzés volt, mert Rembrandt valóban abban a házban élt, alkotott, aludt a szekrényágyakban. Meg például. Tudtátok, hogy Rembrandt már saját korában is nagyon híres volt, és ő valóban élvezhette munkájának gyümölcsét még életében. Plusz, én még sosem hallottam arról, hogy először nem is a festményeiről volt híres, hanem az "etching" új technikával készült képeiről. Veronika ezennel játékot hirdet: az első, aki megmondja nekem ide komment formájában, hogy mi az az etching magyarul, kap valamit. Előre is köszönöm. Nem akarok Rolling Stones lenni, de ezt tényleg nemtom mi. A Madame Tussaud's-os képek pedig szerintem önmagukért beszélnek, iszonyat jó, mindenképp érdemes, bár minimum 15 euro a belépő. Egyszer legalább. És aztán hipp-hopp elérkezett a kedd reggel, Zsuzsi és Niki barátnőim hazamentek kora reggel. Mint azt később írták, jól érezték magukat, aminek szívből örülök, remélem jönnek ők még hozzám ide, Amsterdamba. :) Aztán történt a hívás haza, meg a kikészülés. Az volt a jó, és ezért is nagyon hálás vagyok, hogy a drága little Miffiek idekinn nem hagytak magamra, és nagyon aranyosak voltak, néha már-már túlságosan is, ami azt hiszem érthető, mert csak rám kellett nézni... Igazából annyira azt sem tudom mit csináltam múlt héten ez után. Kiesett azt hiszem. Azt tudom, hogy jöttek Sziszóó és Katalin kollegák. Csütörtökön. Kedd hajnalban mentek haza. Azaz tegnap. :) Nos. Először képeket fogok feltölteni, most már tényleg. Nos, tehát, ezek a férgek megérkeztek a Centraalra előbb, mint én, meg is állapítottam, hogy nem a legjobb hely megtalálni egymást, nade! Tökéletesen sikerült! :D Drága Katalin és Sziszóóka ott álltak Amsterdam, Centraal Station bejáratánál. Hát ennél szebb képet elképzelni sem lehet! :) Szegényekkel először nem hazamentünk... :) Voltunk Subwayben, Baba-ban, igen. Azt hiszem ennyi. Utána hazamásztunk, jókat mosolyogtunk. A kedvenc dal jelenleg köreikben (melybe mint azt kifejtették én nem tartozom bele) az I feel pretty, oh so pretty kezdetű rapszódia, melyet eddig még sosem hallottam, nade majd ezután! :) Beszélgettünk arról is, hogy akkor februártól odaköltözhetek-e, kicsi-e nagy-e, ennyi-e vagy sem, meg még más rendkívül értékes témákat is érintettünk, de azok aztn meg végképp olyan titkosak, hogy azokról nem nyilatkozhatok. Hehe! :D Különben tényleg nagyon jó, hogy itt voltak ezek az őrültek. Most kezdem csak igazán érezni, mennyire hiányoznak nekem. Bááááár. Azért nemtom Sziszóó. A konyhapartyt, meg főleg egy embert nem biztos hogy lehet vele helyettesíteni... Hehehehehehe! Szóval tündérbogarakat szintén elcipeltem minden fontosabb kedvenc helyemre, egyik este találkoztak két magyar sráccal, Imivel és Olivérrel, akik szintén magyar menekültek, úgyhogy Olivér gyorsan meg is állapította miután megérkeztem, hogy na, akkor vele kell jóban lennem, ugye? Amit még mindenképp érdemes tudni az úriemberről, hogy 98 kilogramm, és szerinte: "A fürdés nagyon fontos dolog." Hozzáteszem, nagyon jó volt ilyen értelmes, intelligens magyarokkal találkozni, akik mellesleg viccesek is, meg természetesen a not bad kategóriába tartoznak mindketten. Szóval azt hiszem, jóban leszünk. :) Sokat voltunk itthon, aludni már kevesebbet sikerült, viszont beszélgetni annál többet. Ez alatt a pár nap alatt annyi mindenre rájöttem, hogy az már durva. Nagyon sokat jelent ez nekem, azt hiszem. És köszönöm, köszönöm, köszönöm még egyszer. Rengeteg lelkierőt ad ez most nekem. Szóval a tanulság: gyertek máskor is! Mondjuk holnap? Hehe! Csak vicceltem (bár, mint azt már mindannyian tudjuk, minden viccnek van alapja). Nemnem, holnap érkezik drága pici Szonjám, a húga és Rolcsi, a nemnormális pupák. Jó lesz, érdekes lesz, az tuti... :D Nos, most, miután körülbelül 5 órán keresztül töltöttem fel a képeket, most azonnal elmászok aludni, mert holnap 8kor kelek, pedig sokat akartam aludni, de majd holnap! :) Ennyi. Ennyi?!?! Puszilok mindenkit! Ja & ma László Ervinről néztünk egy kisfilmet, és láttam Budapestet picit. Mosolyogtam. Fejlődök. Jó éjt!
No comments:
Post a Comment