sorry

Így a regfeszt vége felé járva a kedvem is kezd javulni. Érdekes egy állapot ez. Majd lehet, hogy írok róla, meg igazából egyszer lesz egy maratoni írásom (tudom, hogy mindegyik olyan a legtöbb olvasóm számára...), ahol ott folytatom, ahol egyszer abbahagytam (meglepő módon). Bár különben az már nem is tudom hol volt. Azt tudom, hogy még nincsenek fenn az Utrecht-Rotterdam képek. Szóval kb onnan kell. Az utolsó hét még kinn. Arról sem írtam azt hiszem semmit (újra kéne néha olvasnom lehet, mit írok). Plusz le fogom írni az erre az 5 hónapra vonatkozó szigorú terveimet :) mert az fontos. Vagyis magam számára fontos. Mert erre is mindig rá kell jönnöm, és csak egyre inkább rájövök, mióta "itthon" vagyok, hogy vannak dolgok, melyek nekem fontosak, másoknak meg cseppet sem. De nagyon nem. Ami nekem OK, csak ők nem képesek elfogadni, hogy engem meg túl sok minden érdekel. Érdekes egy világ ez, tele érdekesebbnél érdekesebb emberekkel. Hiányzik Amsterdam. Ezt nem akarom mindig leírni, de ha kéne mondanom egy dolgot az életemben, ami most hiányzik, akkor egyértelmű. Az én városom. Az otthonom. A boldogság. A mosolygás. A take it easy, amit itthon maximum csak eljátszani lehet, mert sajnos itt nincsenek meg hozzá a lehetőségek. És lehet, hogy túl sokat voltam kinn, sőt, az is lehet, hogy túl sokat is leszek. Lehet. Bizonyára én vagyok a hibás, hogyha van valami (vagy valaki), amit (akit) tudom, hogy elvileg szeretnem kéne, mint mindenki másnak, egyszerűen csak képtelen vagyok. A másik, amire meg szintén nem vagyok hajlandó: hazudni. Azt sem fogom mondani, hogy maradéktalanul boldog tudok lenni, vagy tudnék például kinn júliustól, mert nem lesz ott sem Lucie. És ő iszonyatosan hiányzik. Már sokat gondolkodtam, hogy mért ennyire. Hiszen csak fél év. Az pedig elvileg nem sok. No happy ending. Nincs olyan. És tudom, hogy nem a vége, imádom a barátaimat, a családomat, blablabla, ezt mind tudom, higgyétek el. Én próbálok. Én próbálok jókedvű lenni, mókás lenni, jólérezni magam, szeretni, örülni, kezdődő depressziót visszanyomni, de nehéz. Továbbra is. Hiába van nyolcmillió dolgom, ez mindig ott van. Azt akarom hallni, hogy Dames en Heeren, Amsterdam Centraal. Azt, hogy De Dam. Azt, hogy Feronika. Óóóóó, és még sorolhatnám. Nos, próbálkozom. Kibírom. Jól fogom magam érezni. Főleg ez után a hét után. Ne haragudjatok rám, kedves olvasóim (akiket egyébként imádok, és ezt tudjátok is, mert alap), unalmas vagyok, majd lassan túl leszek ezen is. Lassan. Köszönöm a türelmet, ha pedig elfogy, és utáltok, nem a Ti hibátok, tényleg. Szeretem ezt a számot, főleg a szövegét. Bálint és Dávid: egyszer, csak egyszer meghallgathatnátok az azonnali leállítás helyett. Jajj, azért jó újra itt lenni. Most erre gondoltam. Olvasom a Csernus könyvét, és mindig elgondolkodom. Amúgy is. De tőle! Férfiisten, aki még ráadásul nagyon hasonlóan gondolkodik az életről, mint én. Meglepő. Nem, nem mulatságos. És ma is kinevettek, hogy Az a bolt? Már nagyon régen megszűnt. Na mondom, az csodálatos. Minden nap szembesülnöm kell ezzel is. Sokat nem voltam itt. Sok minden történt. Nagyon sok. Én látom. Ti nem annyira. Nagyon sok. Veronika pedig nem szereti a változást. Még mindig nem. Biztonságot szeretnék. Most. Azonnal. Na, Akaromka elvonul, mert mennek mosni Sziszóóval a PPPbe. Meg Szilvikémhez, mert krízis van. Arany szívem! :) Szeretlek Benneteket, és most már tényleg szeretnék találkozni mindenkivel, akit szeretek (ez egy felhívás volt azoknak, akikkel eddig még nem sikerült, vagy akik azt mondták, hogy akkor majd felhívnak, és ezt elmulasztották...). Puszi! Szép hétvégét (bár szeretnék addig még jelentkezni képekkel legalább)!