veronika

És akkor amit most már feltehetek, de eddig etikai (saját családomra való tekintettel) okokból nem tettem: az én drága egyetlen tetoválásom. :) Na jó, ez nem ilyen komoly ám, csak azt szerettem volna, ha a családom nem a blogomból, skyperól vagy msnről értesül erről a dologról. Mert ez mégiscsak komoly dolog. Na de majd mindjárt elmesélem azt is, hogy ők hogyan reagáltak januárban. Merthogy a történet decemberre nyúlik vissza. Karácsony után (nem tudom hányadika volt, de csütörtök, és az volt azon a héten az egyetlen szabadnapom, nem mellesleg pedig csütörtökön születtem még nagyon régen - egyre régebben) végre nyakunkba vehettük a várost kedvenc unokatesómmal, akit Gergőnek hívnak, én néha csak antiszoc lelkitársnak, aki egyébként szintén tetovál. Ez a mániája. Alapból nem sokat beszél, főleg idegenekkel nem, de a tetoválásról annyit, és olyan érdekes dolgokat, hogy öröm hallgatni. Tudni kell rólam, hogy egész életemben szerettem volna tetoválást, és már úgy egy-másfél éve komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy mit, hova, mért. Nos, Gergő személyében éles kritikusra találtam. Bármit, ismétlem bármit mutattam neki ezelőtt, mindig az volt, hogy "Nem, ezt nem tetováltathatod magadra, mert..." És persze mindig volt indok is, sokszor nem is egy. A végén már annyira lemondtam róla, hogy úgy gondoltam, akkor mégsem lesz nekem sose. Persze nem így lett. Kijöttem. Sokáig nem is jutott eszembe. Egészen addig, amíg drága Wahab kollegám egyszer poénból leírta arabul a nevemet egy papírra. Meglátni és megszeretni (amiben szintén alapból nem hiszek, de lám, még mindig vannak kivételek az életemben, melyekért annyira szeretek élni). Abszolút. És akkor rögtön tudtam, hogy nekem ez kell. Azt is, hogy hova. Vártam, míg fő kritikusom megérkezik Amsterdamba. Ez december 22-én meg is történt. Első este leültem vele szemben, és nagy félve megmutattam neki az írást, és mondtam, hogy hova szeretném, és mért. Megnézte, majd annyit mondott: "OK." Ááááááá! Majdnem leestem a székről, el sem hittem, hogy megtaláltuk. Jó, meg igazából szerintem az első nagyon fontos. Mindenből, hát ebből is. Fontos, hogy milyen élménnyel jössz ki. Fontos, hogy jól megfontolja az ember, hogy olyan legyen, amit még évtizedek múlva is szívesen lát meg magán. És szerintem minden fontos, minden apró pici élményrészlet, mely szebbé teszi magát az élményt. Természetesen ez is közhely, mert mindennel így van. Nos. Tehát. Ezek után már "csak" találni kellett egy szalont. Hehe. Veronika. Egyetlen szabadnap. Azért picit idegesen. Enyhén hisztisen. Gergő iszonyat türelemmel (ezért szeretem őt annyira többek között, mert hihetetlen türelme van hozzám, ami kevés emberről mondható el, és ezért abszolút le a kalappal előtte) próbált szalonokat ajánlani. Mentünk. Veronika fintorgott. Itt ez nem tetszett, ott az. Ja! Minden szalon belül fehér. Rosszul voltam. Mért nem rózsaszín, kék vagy fekete? Esetleg levelibékazöld?? Mondtam is Gergőnek, ha egyszer csinálunk neki egy szalont, lesz legalább egy színes szoba, lányoknak. Ennyi. Több szalonban voltunk, az ár mindenhol ugyanannyi, meg alapból gondoltam, hogy ennyi lesz, mivel Amsterdamban a szolgáltatások drágák. Az ok, amiért aztán e mellett döntöttem rögtön az első képen látható, tőlem balra, egy géppel a kezében. Lekker ding. Azt kell mondjam. Valahogy ezt is megérzi az ember. Első pillanattól kezdve (pedig akkor már nagyon hisztis voltam) szimpatikus volt a srác, és nagyon jól elbeszélgettünk végig, angolul, hollandul. Mókás volt. Először is felkészítettem, hogy hisztis vagyok, biztos visítani fogok, és kibírhatatlan leszek, mert nem szeretem a fájdalmat. És akkor magamat is felkészítettem. Hogy húúúúú, most biztos belehalok, mert az ember mindig azt hallja, hogy te jó ég, mennyire fáj (plusz Marije, akinek 19 tetoválása van mindenfele, azt mondta, hogy neki a nyakán fájt a legjobban). Felkészül. Srác mondja, akkor most kezdi. Mondom OK. Elkezdi. Gondoltam várok, lesz ez még biztos sokkal rosszabb. Várok. Várok. Ugyanaz. Első reakció: Ennyi?!?! Második: nevettem. Nem hittem el, hogy ennyi. Igazából nem is tudom, hogy írjam le az érzést (mely egyébként elég addiktív, nekem már most hiányzik). Lányoknak szerintem semmi kell, hogy legyen, az epiláláshoz, gyantázáshoz és szemöldökszedéshez képest. Kb olyan. Csak ezt folyamatosan csinálják. Meg nem te. Meg néha úgy érzed, hogy most már tényleg a gerincedbe nyomta azt a gépet, aminek mondjuk a hangja tényleg borzalmas. Persze ez mind tévképzet. A bőr alá csupán egy milliméterre jut a festék, éppen ezért például a gerinchez semmi köze. :) Itt jegyezném még meg, és ez sem véletlen, biztos vagyok benne, hogy a rádióban épp a Hotel California szám ment, amikor a srác 5 perces telefon-szünetet tartott... Az egész művelet kb fél óráig tartott, és még órákat tudnék mesélni róla, aki kíváncsi, annak ezt élőben meg is teszem, meg arról is, hogy mit jelent ez számomra, azon kívül, hogy önző dög módjára alap, hogy a saját nevemet fogom magamra tetováltatni... :) Gergőnek alapból tetszett, a munkahelyemen mindenki imádta, egy ember kivételével, aki viszont sokáig látni sem akarta, más okok miatt, de rot op, meg kutyát macskát. :) Lucie mindenkinek mutogatta, én meg már néha el is felejtettem. Iszonyú hamar begyógyult, illetve annyira nem is volt minek, mert még csak seb sem keletkezett felette. Érdekes egy bőröm van, az biztos. Anyuéknak pedig ugye élőben szerettem volna megmutatni. Jöttek is január végén. Első nap, első adandó alkalom. Először Anyukám, mint mindenben. Ránéz, mosolyog, majd csak annyit mond: "Szép." Utána azért picit fel kellett neki is fognia, hogy ez már ott is marad, néha fejingatás, de hazudnék, ha azt mondanám, meglepődött. :) Utána a húgom, akit különösebben nem is nagyon érdekelt a dolog, mondjuk ezen sem lepődtem meg, őt ezek a dolgok annyira nem kötik le, tehát nem is kell attól félnem, hogy neki is majd esetleg miattam lesz. Apukám: "Nekem is kell!" :) Dávid és Barbi részéről pedig az a fajta kíváncsiság, hogy tetszik, szép, de totál őrült vagyok, amit eddig is tudtak, és hogy valószínűleg nekik soha. :) Tehát ennyi volt. Én sem lepődtem meg, nekem van a legjófejebb családom, imádom őket, szerencsés vagyok, tudom. :) Az első tetoválásomat pedig imádom, bár néha tényleg elfelejtem, hogy van. Az pedig, hogy lesz még, szinte evidens, mert még szeretnék. Mint mondtam, addiktív, tessék vele vigyázni. De majd a következő is rámtalál. Meg az érzés, ami akkor. Az enyém legalábbis, mert nálam nem én találom a mintát, nem én tervezek, hanem a minta talál meg engem...
És az első kép, a karib-tengeri férfiistennel, a fehér szobában:

Itt még a majdnem kész állapotban:
És az első kép a már elkészült műről:

És aztán azon képek, melyek többségét én próbáltam készíteni róla, több-kevesebb sikerrel, mert általában minden szerepelt rajtuk a nyakam kivételével... :)