krízis

Valaki arra szavazott, hogy menjek majd először Londonba. Nos, legalább nemcsak Jamaica kap szavazatot non-stop. Azt hittem le tudok így feküdni így mindjárt hajnali ötkor, de nem. Azt hiszem, és erről sajnos egyre jobban meggyőznek mások, hogy nagyon nem ismernek engem az emberek. De ez nem poén. Ez nem mókás. Ez nem izgalmas egy idő után. Elkeserítő. És. Nem mellesleg: idegesítő. Ma. Vagyis most. Vagyis nemtom hány órával ezelőtt azt mondta nekem Ricsi, aki még abban is kételkedett, hogy egyáltalán megjegyzem a nevét, hogy biztos részeg vagyok (melyről az engem valójában ismerők alapból tudják, hogy egy évben kb 5ször fordul elő), mert különben én sosem állnék szóba vele. És mindez az után, hogy én, hangsúlyozom én szólítottam végre meg, valami totál nagy baromsággal, és erre ezt kapom. He! Na nemáááár. Hát minek nézek én ki?!?! Emberevő szörnyetegnek? (Amit különben is csak vészhelyzetben, és csak 69% esély van rá...) Nagyképűnek? Nemnormálisnak? Minek? Minek? És minek? Persze erre most mondhatnátok, hogy minek pörgök én ilyeneken, hiszen aki ismer, az tudja (vagy mondjuk kb félig tudja) milyen is a Veronika, csak tudjátok most tényleg kész voltam. Mert nem ez volt az első alkalom mióta itt vagyok ismét. És előtte is ez volt. És. És nemtom mért. És zavar. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel. Ricsi ma tényleg elkeserített. És nem, nem akartam tőle semmit úgy konkrétan, no para. Nem erről van szó. De ha már egyszer ott vagyok, szeretek ott lenni. És beszélgetni. És közvetlennek lenni. Amilyen vagyok. És erre az, hogy biztos részeg vagyok. És még láttam is a fürkésző tekintetet, mint egy orvos, aki éppen a betege állapotát vizsgálja. Hát mondom, megőrülök. Most nekem azt kéne bizonygatnom egy pasinak, aki egyébként tök szép, durván szép hosszú haja van, gyönyörű szemei, blablabla, mint sok más gyönyörű pasinak, akiktől ÉN nem remélnék semmit, mert nem, hogy komolyan mondom, amit mondok. Megőrülök. Komolyan. Hm. És fáj. És még ezen kívül sok minden más is fáj. És ez most nem esett jól. Hát kész vagyok. Most nem szeretek itt lenni. Ebben is hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen. Lucie hiányzik, aki látjátok brutálisan ismer. Talán azért, mert egy totál szabad országban ismerkedtünk meg, ahol pl az emberek közvetlenek egymással, anélkül, hogy részegek lennének, vagy hogy akarnának mást. Óóóóó! Szomorú vagyok. És most hála Ricsinek, akit egyáltalán nem ismerek, most ezen fogok pörögni, még holnap is szerintem. 8 nap múlva, jövő pénteken megyek Bécsbe. Ez az egyetlen, ami vigasztal. Semmi sem jó most. Most így nem. Ez nem az én világom. És én nem akarok máshol élni, csak az én jól megkreált kis világomban. Óóóó! És ezt is minek írom le különben? Nemtom. Biztos legalábbis minimálisan megnyugtat. A Presszóban a pultosgyerek Barni, akit mindenki imád, merthogy olyan jófej ismét bunkó volt velem, bizonyára ő is csak engem tüntet ki ezzel. Valahányszor odavonszolja azt a formás kis fenekét, hogy urambocsá' kiszolgáljon, látszik a gyűlölet az arcán. És nem képzelem be. És fogalma sincs neki se, hogy ki vagyok. Durván nincs. Persze, erre is mondhatnád, kedves olvasó, akit viszont én még mindig szeretek, hogy az én hibám, hogy nem ismernek az emberek. Hm. És teljes joggal. Igen. Az én hibám. És hogy mért? Nos, jó kérdés. De. Itt valóban nem vágnak az emberek. És én hiába szeretem őket, ha ők meg beképzelnek minden baromságot, ami nincs is. És. Csak hogy még panaszkodjak. Utálom, hogy minden expasim ott van, ahova megyek. Pl Presszóban. OK, tudom, hogy pici Veszprém, de akkor is. Eddig nem voltak ott. Eddig én sem voltam itt. Godverdomme! Serius... Nemtom. És nemtom ismét. Hm. Sosem állnék szóba. Kész. De. Legalább Rosi gyönyörű itt mellettem, bár most ő is elhagy egy kis időre, mert gyerekei lesznek remélhetőleg. Úgy 200-300. És. Fáradt vagyok. És ideges. Most már non-stop. És nem tesz jót ez se. Tuti. Viszont azért, hogy ne csak nyavalyogjak: majdnem az lett a cím, hogy labor & flex, mert ez az a két szó, amit mióta VENszervező lettem úgy megtanultam, hogy csuda! Márti mókás lány, olyan kis szeretnivaló, és nagyon őszinte, jóindulatú lány. Mókás volt. Csocsóztam is! :) (Juhúú, az első mosoly!) Fecó néha kiakad rám, ami érthető. Figi az öcsémre emlékeztet valamilyen szinten, de azért nem. Aranyos. Fiatal. Megrontanivaló. Peti megfejthetetlen. Szép. És nagyon lelkes. És. Egyáltalán nem olyan ő sem, mint azt mások gondolják. Sokkal több van benne. Sesztikét egyre jobban imádom, mert igazi tűzről pattant. Olyan kis ölelgetnivaló. Szeretik is sokan. Néhányan túlságosan is. Seszti barátnőiről annyira ma sem tudtam meg sokkal többet, persze még ez is változhat. Meg. Fiatalok. Amit sosem negatívumként mondok ám, félre ne érts! Jó fiatalnak lenni. Én is az vagyok. Csakazértis Peti! :) Szilárd viszont az abszolút rejtély, aki viszont az is marad. Ma erre is rájöttem. Mert ő az, aki nem is akarja, hogy megismerjék. És Ricsinek valahol lehet, hogy igaza van. Felszínes világban élünk. Felszínes emberek tömkelege szórakoztat felszínes poénokkal felszínes embereket, természetesen csakis a felszínes keretek között maradva. Felszín. És ők szeretnek is felszínesnek látszani, szeretik a felszín-létet, mert az sokkal könnyebb. (Tulajdonképpen igazuk van. Én vagyok gyárilag hibás...) Van alatta valami, mindenkinek van. Kell lennie. És én szeretem tudni. Mikor Sziszóó kérdezi, hogy mért akarok mindent tudni, tényleg nem tudok rá jobbat mondani, mint azt, hogy csak. Magyarázat? Hm. Tudni akarom. Tudni akarok. Megismerni akarok. Újat hallani akarok. Újat, frisset, érdekeset, amit nem hallottam egy éve, vagy még talán sosem. Erre jó példa volt ma a "Van mondanivalód?". Nos. Érdekes ismerkedési technika. De pont ez az. Hogy nekem érdekes. Hát hol az érdeklődés? Hol van az, hogy figyeljük egymást? Hogy megfigyeljük? Hogy figyelünk? Hogy vigyázunk? Hogy??? Áááááááá! Negyed hat, aludnom kéne. Nem esett jól. Nem bántásnak szánták, de az lett belőle. Persze erről Ricsinek fogalma sincs. Erről se. Sosem lesz... Holnap szeretnék visszatérni legalább félig az én világomba. Kérlek világ, engedd meg ezt nekem! Kérlek csak ezt ne vedd el tőlem, mert én így haldoklom. Nem jó itt kint. Vissza. Vissza. És. Még annyi, hogy utálom, hogy azokat bántom meg ilyenkor, mikor krízis van, akiket szeretek. És akik szeretnek, tudom. Én próbálok szeretetet adni. Folyamatosan. De ezek szerint nem jön át. Na ez nem jön át. Hm. A szeretet. Csak én érzem azt a sokat. Lecserélem a zenémet is mindjárt. Nemtom még mire. Most ilyen teljes káosz állapot van. Nemtom-állapot. Ami nálam elég ritka, éppen ezért is vezet káoszhoz. Ami szintén. Ritka. Még hogy sosem állnék szóba...