helyzetjelentés - hajóvonták találkozása tilos

Veronika jelenlegi idegállapotát leginkább tükröző képpel nyitnék. Wow. Hejj, de beindult itt a forgalom. Emlékszem még, mikor senki sem olvasott. Mikor még csak magamnak írtam. Persze jobb ez, bár néha elgondolkodom, hogy valójában önző módon még mindig saját lelkivilágom ápolásának érdekében vetem ide e sorokat, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imádom, hogy olvastok. Főleg Te, aki most olvasol. Mert általában olyanok olvasnak, akik (remélhetőleg valamilyen módon, valamilyen mértékben) személyesen is ismernek. És azt meg végképp imádom hallgatni, amikor kedvenc barátaim azt ecsetelik, hogy milyen technikákat fejlesztettek ki Veronika életének megemésztésére, például Szilvikém saját nevére keres rá, és csak azt olvassa el, ami rá vonatkozik. :D Vagy amikor mentegetőztök, hogy nem olvastatok már egy ideje. Nos, én sem érek rá már egy ideje. Már kezd néha felcsillani a remény, hogy hamarosan egy pár dolognak vége lesz, különben már nem is bírnám, sem lelkileg, sem szellemileg, sem fizikailag, sem sehogy. Sosem volt még ilyen félévem. Sőt, Punky bejegyzését olvasva a múltkor elgondolkodtam, hogy még nagyon arra sem volt időm (vagy kedvem?), hogy leüljek, és visszagondoljak, hogy milyen volt. Mert még annyira van. Sőt, most sem szabadna írnom, csak és kizárólag a hülye szakdogát. Gyerekek! Ne írjatok szakdogát, mert iszonyat. Nem jó azt kell mondjam. Hehe. Most beszéltem Christoph-fal, aki egy tündérbarát lett, ő az, aki úgy köszönt el tőlem még Amsterdamban, hogy 'Have a nice life!', én meg ezen teljesen kiakadtam, hogy hogy lehet ilyet köszönni. Hogy lehet egy életre elköszönni?? Én nem szoktam, és továbbra sem fogok. Túl pici ez a világ ahhoz, hogy soha többé ne fussunk össze az életben. Még akkor is, ha más kontinensen, vagy más országban élünk. Csípem ezt a gyereket, mert nagyon jókat tudunk beszélgetni. Érdekes, hogy az ilyen érdekes beszélgetőpartnereket (mármint minden barátom érdekes, de mindenki másért) általában férfiakban találom meg. Egyébként Christoph magyar alteregója Peti, akit néha akaratlanul is csak Petikének szoktam hívni (bár nálam ez a szeretet jele, ezt is mindenki tudja), bár már arra is rájöttem, hogy ő nagyon nem Petike. Szóval. 70 nap. Anyukámmal megint egy csomót beszélgettünk erről az egészről hétvégén. Ami nagyon jó, hogy iszonyat támogatnak. Arra pedig, hogy 'Csak olyan messze van!' mindig lesz megoldás. Már most tervezem, hogy mikor fogok Mo.ra röpködni, ami tuti, az a karácsony, amit drága munkahelyemen be is kell mihamarabb jelentenem, mert az lesz kb egy hét. Idán karácsonykor nem fogok dolgozni. Gondoltam még a novemberre is, de akkor csak poénból, szilveszterezni lehet elmászok valahova máshova, mondjuk Bécsbe vagy Prágába vagy Koppenhágába. De durva, hogy ilyeneket írok. Kész. Sosem hittem volna. Itt szeretném ismét megemlíteni, hogy mindenki menjen ki Erasmussal. :) Tavasszal szerintem a húsvét, az angol szakest, nyáron pedig a drága barátaim diplomaosztója. :) Imádom repülni. Ja, aztán csak azért írtam ide Christophot, mert eszembe jutott róla, hogy mennyi ember akar kijönni hozzám már most. Pedig még vissza se mentem. ennél is többen szeretnének hirtelen kiköltözni, és letelepesni, lehetőleg velem, sőt, mindenki imádja így látatlanban a helyet, ahol dolgozom. Persze hogy segíteni fogok mindenkinek, ahogy csak tudok, de senkivel nem szeretnék egy darabig együtt lakni, sőt, ez lehet bunkóság, de annyira együtt dolgozni sem, majd egy idő után, amikor már nagyon hiányzik. Mikor már nagyon hiányzik az, hogy sok dolgom legyen. Feküdni akarok heteket, néha aludni, néha felkelni, elmenni Babába, dolgozni (na azt nagyon, komolyan), beszélgetni végre hollandul, vásárolni szeretnék a Bershkában. Ilyenek. Nem vágyom sokra. Csak ami 70 nap múlva lesz megint. És egy jó darabig. Vicces, hogy pont az utolsó félévem ilyen. Az élet akarta így ezt is. Hogy ennyire kínlódjak, és még jobban rájöjjek, hogy mit imádok annyira kint, ahol számomra jó. Hangsúlyozom, hogy számomra. Mert életem kinn, hallottam hollandokat arról panaszkodni, hogy mekkora szar ez az ország, és milyen keveset keresnek, és el akarnak menni onnan. Találkoztam olyan Erasmusosokkal, akik inkább hazamennek, amikor tudnak, akkor is, ha csak 5 hónapra lehetnek Amsterdamban. Tudom, hogy nem mindenki szereti úgy, mint én. Hát nem is. Érthetetlen módon imádom, imádom, imádom. Van, aki kérdezi mért, de a legtöbben már feladták, inkább azt kérdezik, mikor látogathatnak meg. Látogatóimnak előre is örülni fogok, csakúgy, mint eddig. Arra nagyon szükségem lesz, tudom. Szeretem a barátaimat. De így is, úgy is elmászik mindenki mindenfele. Szonjáék is úgy néz ki kedvenc magyar városomba vissza. Mondjuk ennek tényleg örülök én is, mert legalább oda is mehetek majd látogatni, meg megyünk magy moziba. :D Áááááááááááááááá. Mért most hív mindenki mindenhova??? Mért ilyen igazságtalan az élet??? Mért éééén? Áááááááá. Fujj. Szakdoga. Fujj. Szegény Krisztiánka körülbelül mióta visszajöttem próbál velem találkozni, és nem. És miattam nem. Szörnyű. Szilvikém dettó. Ha tehetném, állandóan Veletek lennék, ezt azért remélem tudjátok. Óóóóó, annyira írnom kéne. Még ma olyan laza 7 oldalt. Akkor picit már megnyugodnék. Mert akkor holnap, holnapután megint egy laza 8at, és akkor már meglesz 40em. Gyerekek! Ha odaérek, hogy 50 oldal, akkor azt mondom, hogy Thank you very much. Rot op. The end. :D De 10 oldalt már akár fél nap alatt megírok, főleg a végét, ami már teljesen saját vélemény, saját tapasztalat. Na. Megyek is írni, mert most megint rossz érzés. Fuuuujjjjj. Rühellem. Bulizni akarok! Vezetni akarok! (Hétvégén egy csomót vezettem, meg bementünk Anyukámmal és a húgommal Ajkára a viharban, egy élmény volt, szétvisítottuk magunkat, mókás dolog a vezetés Anyukámmal. :D) Na, mászok. Fáj. "Fáj a fejem, a szívem túl nagy, és nem tudom, nem tudom hol vagy." És jövő héten VEN, de még nem is érzem. Heh. Durva. Így szervezőként meg végképp. De! Már van VENRideres pólóm. Amit imádok. Fel is veszem soon. Na cső. Elmásztam. Puszilok mindenkit! Imádlak Benneteket! Nagyon! Köszönök mindent!