nem tudok - tudok

Nem, nem tudok elaludni addig, amíg. Nem, mert nem megy. Pedig kéne. De azok a dolgok, amik miatt kéne eltörpülnek azok mellett, amikről most szó van a fejemben. És a szívemben. Mert nem az a lényeg, hogy hány millió szakdolgozatot írsz meg, hogy hány kiselőadást tartasz meg, hogy hány órát tartasz, hanem más. Amit mindig tud az ember, de elfelejti. Mindig elfelejti. Én nem akarok felejteni. Ma elbúcsúztam. Lélekben. Néztem egy képet éjjel 2kor a DCben, és ennyi. Elbúcsúztam. Ez volt az utolsó szakestem. Ezután maximum már csak poénból fogok jönni, melynek esélye csekély. Utolsó szakest. Olvastam az idézeteket, amiket én gyűjtöttem össze 4 év alatt, a kedvenc tanáraim óráin, akik közül sokan nem voltak jelen ma. Hiányoztak. Bár úgyis elmondom nekik is hogy mennyit jelentenek nekem. Az, hogy a barátaim. Hát ez nehéz emberek. Komolyan még nekem is, akinek soha semmi. Az, hogy ők vannak és velem voltak ez alatt a 4 év alatt, ajándék. Sosem fogom tudni visszaadni azt a sokat, amit tőlük kaptam. Életemben először részese lehettem - voltam egy olyan közösségnek, melynél jobbat soha, kívánni se. Olyan embereket ismertem meg, akik minden porcikájukban, minden gondolatukban érdemesek a szeretetre és boldogságra, ők azok, akik miatt érdemes volt minden. Mindig is az lesz. 58 perccel ezelőtt ültem a DCben az egyik padon, és körülnéztem. És amit tudok, hogy nindezt a sok jót elraktározom, mindez belekerült a fejembe, és ott is marad. Mindig. Teljesen mindegy, hol leszek, mit csinálok, teljesen mindegy, meddig, mi értelme lesz, az, hogy én mindezt megélhettem, csodálatos. Valójában nincs bennem más, csak hála. Hálás vagyok, hogy eddig éltem. Hálás vagyok az életnek, hogy ez mind megadatott nekem. Köszönöm Nektek! Köszönök mindent. Huszadszorra hallgatom végig az Outlandish Aicha-ját, abszolút nem idevág. De most is az megy. Elbúcsúztam. Ez az, ami nélkül nem csinálnék, nem kezdenék el semmit nyugodtan. Elbúcsúzni fontos. Lezárni fontos. Én ma éreztem először, hogy most megint lezárul egy fejezet. Egy gyönyörű. Á, de miket is beszlélek! A legjobb. Nem hiába mondták mindig Anyukámék is, hogy azért tanuljak, hogy főiskolára mehessek, mert annál jobb nincs az életben. Maximálisan. Mert ennyi. Nincs is. Annyit kaptam, hogy néha rosszul érzem magam, hogy de akkor mit adtam én? Egyszerűen hihetetlen ez az egész. Végignéztem az embereken. De nem pszichoanalizálva, ahogy szoktam, csak rögzítve. Csak figyelve, csak megjegyezve. Ennyit sosem tanultam. Soha életemben nem, és már nem is fogok. Ennyit én emberektől és emberekről még soha. Szeretem őket. Szeretem az embereket. Esendők. Vidámak. Részegek. Önfeledtek. Erről most eszembe jutott egyik nagy kedvencem, a Dogville: "Would she not - in all honesty - have done the same as Chuck & Vera & Ben & Mrs Hanson & Tom and all these people in their houses?" Csak próbáljuk. Csak próbálom. Amikor azt hinnéd már mindent tudsz, és mindent láttál, hát kiderül. De derüljön is! Ezt szeretem! Ez az élet. Nem az, amikor tányéron hozzák eléd. Nem az, amikor előre mindent. Nem az, amikor mindig ugyanazzal, és mindig ugyanazért. Nem az. Még mindig szeretek élni. Szeretnék a barátaimnak élni, de ők is tudják, hogy ez nem lehetséges. Nem lenne igazi. Részemről. Nekem most egy időre ez a sorsom. Érzem. A búcsú. Az, hogy lezárjam. Mindent. Hogy tudjam, hogy innentől ki igen, és ki nem. Hogy tudjam, érezzem, értsem, hogy mért. Hogy ki mit miért. És ez milyen kapcsolatban áll velem. Ha semmilyennel, az is eredmény. De tudnom kell. Mielőtt elmegyek, tudnom kell. Ma sok mindent megtudtam ismét. Ezeket az estéket szeretem. Ezek jelentik azt, hogy igaz. Ezek azok, melyeknek igazán van értelme. Saját életemmel kapcsolatban minek van és minek nincs jelentősége. Kik azok, és kik nem. És miért. Mindennek a miértje. Alap. Elszakadhatatlanul. Érdekes este volt. Köszönöm Mr. Élet, levonom a tanulságokat. Már kezdem. Elbúcsúzom. Hm. Elbúcsúzom. Jó éjszakát!