pedig már...

Tudjátok, nem is olyan rég még Ő volt az, aki alig várta, hogy bármilyen kontaktusba kerüljön velem - napi szinten. De már nem néz. Már nincs nekem. És majd szépen lassan elfelejt Ő is. Mint mindenki más. Nem, nem azt felejtik el, amilyen vagyok, úgy általában, úgy mindenkinek, hanem azt felejtik el, milyen voltam velük. Sosem értik az emberek elsőre a szavam, hát most azt hittem, végre, de nem. Hogy nem kíváncsi rád már többé. Talán ezt a legnehezebb feldolgoznom. Most. Merthogy eddig mennyi mindent kellett feldolgoznom, az szimplán wow. Borzalmas volt. És még mindig az. És egyre jobban. Néha tényleg úgy érzem, még mindig, hogy megszakad a szívem. De aztán rájövök, hogy nem tud, mert már megszakadt. Egy hónapja és öt napja. Lelkiállapotom rendkívül negatív és pesszimista, és bármennyire is próbálom magammal elhitetni, hogy holnaptól valamilyen csoda folytán elkezdem jobban érezni magam, annál rosszabbul vagyok. Már meg sem próbálom, mert rájöttem, hogy ez még nagyon sokáig nem fog menni. Ezen kívül egyébként a decemberi terv szerint haladok [ld. későbbi írásom], úgyhogy aggodalomra semmi ok életem más területeit illetően. Csak a lelkem ment tönkre. Akaratán kívül. Most is szomorú lettem még ettől is. Pedig írni szeretnék. Tudom, hogy ha leírom, utána picit jobban leszek. Ilyenkor annyi mindenre rájövök. Minden nap rájövök valamire. És fáj. Nagyon sajnálom, hogy egy ilyen Veronikával fogtok virtuális gondolat-diskurzust folytatni. Talán egyszer megint önmagam leszek. Hm. Pedig már...

soon...

Jujj, de szeretnék már tényleg írni. Pedig fogok ám, most már nem kell sokat várni. :D Addig is mostanában azt szoktam csinálni, mert mint munkanélküli megint annyi időm lett [ami már itt nem igaz, mert ma is például egész nap dolgoztam, sőt az egész hetem be van táblázva, csak most kicsit másként, mint eddig...], hogy felnézek drága blogomra, és megnézem ki miért tette ugyanezt. Namost az még hagyján, hogy van Győr direktem, ami nagy valószínűség szerint Katalin kollegám, illetve Ajka direktem, ami aztán bárki lehet, a 7623761264 ismerős közül, de hogy például Szerbiában ki keres rá a google-ben Városi Veronikára, az már számomra is rejtély... Vagy vegyük például London helyett Cheshunt-ot. Gyerekek, csúnya, nem csúnya, én azt sem tudom, hogy az volt van pontosan, és but why?? Ezúton szeretnék minden kedves olvasót megkérni, hogy lehet ám kommentelni, bármikor, mert kíváncsi vagyok rátok! És na nem azért, hogy utána tudjam, hogy áhá, ő olvas, akkor ezt vagy azt nem írhatom le, mert mint eddig is, én sajnos nem tudom nem leírni... Annál nagyobb sokk meg, mint mikor kiderült, hogy a saját szüleim is olvassák szösszeneteimet, már nem nagyon érhet. :) Jajj nagyon készülődik már bennem a mi történik [és történt Feronikával az elmúlt fél év alatt :D] Veronikával jelenleg írásom. Igazából már alig várom. Merthogy tudjátok, már egy jó ideje valójában fogalma sincs szinte senkinek, hogy VALÓJÁBAN mit is csinálok, mi is van velem. Persze, én választottam ezt, és valamiért nem jön az a come-out. Már ezen is annyit gondolkodtam, hogy vajon mért... De hisz' ismertek. Gondolkodó és agonizáló bajnok vagyok. Az elmúlt egy hónap egyébként rendkívül tanulságos volt számomra. Majd elmesélem mért, de most tényleg nem tudok belekezdeni, mert ma még ajánlásokat javítok, majd küldök vissza [szintén elmesélem!], előtte viszont megint össze kell gyűjtenem minden lelkierőmet. Nem tetszik, hogy tönkretettek, de sajnos rájöttem, az sem megoldás, ha úgy is maradok, mert egyrészt ez a tönkretevőt nagyon nem érdekli, akkor meg egy idő után minek, másrészt meg ahhoz túlságosan szeretek élni, hogy 25 évesen feladjam. Majd úgyis kiír Mr.Élet a forgatókönyvből, ha már nem lesz rám szükség. A dühöt és elkeseredést viszont sajnos már egyre nehezebb kiirtani magunkból, minél idősebbek vagyunk... Úgyhogy nehéz emberkéim. Bárki is irigyel [mert bármily' hihetetlen, engem néha szokott pár elvetemült ember ezért-azért :D], ne tegye. Nagyon ne. Jelenleg. Aztán persze, lehet, egyszer majd jobb lesz. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy egy atomjaira tört bögrét hogy lehetne úgy megragasztani, hogy utána inni lehessen belőle. De majd egyszer biztos. Viszont mindenekelőtt kedves Te: fuck you, big-big-big time, a legjobban azért, mert még az esélyt sem adtad meg, hogy esetleg ezt mind [meg majd amit írni fogok] személyesen mondjam el neked, és akkor talán kikiabáltam volna magamból tüskét, dühöt, why the fuck did you do this to me-t, szerelmet, mindent. Well. Ennyit ízelítőül kedves olvasók. Különben néha azt is hihetetlennek tartom, hogy vannak még emberek, akik idetévednek. Siralmas, hány bejegyzésem volt az elmúlt évben... Egyébként szintén terv, és csak durván Veronika-írás&élettörténet rajongóknak [vagy elmebetegeknek?? :D] ajánlott, hogy elolvasom az ÖSSZES eddigi bejegyzésem, kezdve a legeslegelejétől a legeslegutolsóig. Hm... Még tetszik is az ötlet. Ná já. Mindig beteg voltam, az is maradok. See you soon darlings, comments are not only welcome, but compulsory from now on... Again! ;)