Tudjátok, nem is olyan rég még Ő volt az, aki alig várta, hogy bármilyen kontaktusba kerüljön velem - napi szinten. De már nem néz. Már nincs nekem. És majd szépen lassan elfelejt Ő is. Mint mindenki más. Nem, nem azt felejtik el, amilyen vagyok, úgy általában, úgy mindenkinek, hanem azt felejtik el, milyen voltam velük. Sosem értik az emberek elsőre a szavam, hát most azt hittem, végre, de nem. Hogy nem kíváncsi rád már többé. Talán ezt a legnehezebb feldolgoznom. Most. Merthogy eddig mennyi mindent kellett feldolgoznom, az szimplán wow. Borzalmas volt. És még mindig az. És egyre jobban. Néha tényleg úgy érzem, még mindig, hogy megszakad a szívem. De aztán rájövök, hogy nem tud, mert már megszakadt. Egy hónapja és öt napja. Lelkiállapotom rendkívül negatív és pesszimista, és bármennyire is próbálom magammal elhitetni, hogy holnaptól valamilyen csoda folytán elkezdem jobban érezni magam, annál rosszabbul vagyok. Már meg sem próbálom, mert rájöttem, hogy ez még nagyon sokáig nem fog menni. Ezen kívül egyébként a decemberi terv szerint haladok [ld. későbbi írásom], úgyhogy aggodalomra semmi ok életem más területeit illetően. Csak a lelkem ment tönkre. Akaratán kívül. Most is szomorú lettem még ettől is. Pedig írni szeretnék. Tudom, hogy ha leírom, utána picit jobban leszek. Ilyenkor annyi mindenre rájövök. Minden nap rájövök valamire. És fáj. Nagyon sajnálom, hogy egy ilyen Veronikával fogtok virtuális gondolat-diskurzust folytatni. Talán egyszer megint önmagam leszek. Hm. Pedig már...
No comments:
Post a Comment