Veronika most nagyon mérges magára. Valóban kibírhatatlan vagyok. Oszi annyira, de annyira aranyos volt, én meg egy idióta hárpia. Óóó, mondjuk csak a szokásos, de egyszerűen nem bírom megszokni, hogy ennyire hülye vagyok. Mért nem tanul az ember a korábbi hibáiból? Mért nem változik? A fene egye meg! Pedig én annyira, de annyira törekeszem rá, hogy normális legyek, hogy ne akarjam kisajátítani, hogy laza legyek mindenben, hogy a féltékenységnek még csak szikrája se legyen bennem, hogy olyan legyek, akit szeretni lehet. Könyvet tudnék írni, mit ne tégy, ha meg akarod tartani a pasidat, és másoknak mindig olyan ügyesen & szépen tudom osztani az észt, sőt, én is tökéletesen jól csinálok mindent, ha nincsenek érzelmek a dologban. Mért kezdek el hülye lenni?? A legrosszabb pedig az, hogy Őt bántom meg ezzel, pedig aztán ez az, amit a legkevésbé szeretnék. Őt nem akarom bántani. No way. Áááááá. Haragszom. Tényleg. Magamra. Én tuti nem lennék magammal. Jó, amúgy tuti más lenne ám, ha itt lenne, mert azért utána (mint például most is) mindig rájövök, hogy na ezt nem kellett volna, és általában sikerül (ha nem is bocsánatot kérnem, mert ahhoz általában szintén idiótán túl büszke vagyok) kiengesztelnem a másikat. Guess how... Nem. Amúgy tényleg nem csak a kedvenc időtöltésemmel. Én annyira, de annyira szeretném kimutatni, hogy mennyire szeretek valakit. De ez általában nem sikerül. Feleannyi szeretet és szerelem sem látszik kívülről, mint amennyi bennem van. És ez baj. Mert azt hiszi, nem szeretem eléggé. Illetve most még nem. De mi van, ha fogja? Holnap reggel lesz az első Dutch lessonünk, utána pedig tűzünk Leidenbe, Sofiért. 3ra ott kell lennem, Lucynak fél 4re (tehát utánam). Utána pedig picit várost nézünk (vagyis vidéket), úgyhogy majd lesznek képek. Leidenben van egyébként Hollandia legrégebbi egyeteme, azt mindenképp megnézzük. Ááááááá, még mindig idegesít. Hülye a Veronika. Holnap elgondolkodik magán. Változni úgyse fog, de moderálnia kell magát, és normálisabb módokat találni arra, hogy hogyan mutassuk ki ha szeretünk valakit. Nem hogyan veszítsünk el, mert ezzel a jelenlegi stratégiámmal inkább ezt erősítem. Mért olyan fontos a birtoklás? Mééért? Ma amúgy volt egy elgondolkodtató kérdés az órán. What is that you need to be certain of? It's not the same question as what's important for you, but what is that you always need to be certain about? Elgondolkodtam. Az én válaszom az volt, hogy semmi. Anne erre kiakadt, hogy az nem lehet, mert pl ha ő megütne, akkor tudni akarná, mi a reakcióm. De számomra nem fontos előre tudni. És azt kérdezte, hogy nem ütnél vissza? Mondtam, hogy na, azt tuti nem. De biztos elgondolkodnék, hogy mért csinálta ezt. Szóval Anne szeret biztos lenni mások reakcióiban. Lucy praktikus dolgokat mondott, mint a kaja, innivaló, tehát ezekről szeretné tudni, hogy ezek biztos ott lesznek holnap is. Nos, mivel sokszor volt már (talán túl sokszor is), hogy fogalmam nem volt, hogy eszek-e holnap, vagy hogy mit, vagy hogy lesz-e mit ennem a hónap végén (és ezzel az a durva, hogy nem vagyok ám egyedül, és nagyon sok embernek egyáltalán nem alap a kaja, sajnos), valószínű éppen ezért nem parázok rá már pl erre a kérdésre, mert ezt is túl lehet élni. Martina abban akar biztos lenni, hogy van szabadsága, hogy nem vették el tőle azt. Szép gondolat. Viszont ez is néha relatív. Kinek mi a szabadság? Majdnem minden helyzetben megteremtheted magadnak a saját szabadságodat, a saját értelmezésed szerint, a te kis világodban. Rune pedig abban szeretne mindig biztos lenni, hogy vannak, akik szeretik. Na, ez annyira tipikus Rune volt, hogy nagyon. Ő az a tipikus cukifiú, aki egyébként iszonyat jól néz ki, nagyon tudja is ezt magáról, nagyon dán, nagyon tudja osztani az észt (de sajnos nagyon sokszor csak látszólag, baromi sok dolgot nem tud, sőt, életében nem hallott róluk, ami nem lenne baj, ha nem gondolná azt magáról, hogy mindent ő tud a legjobban ezen a világon), bár ma például ügyes volt, vagyis inkább aranyos, mert megint mondott valami full nagy ökörséget, erre én mondtam, hogy bocsi Rune, az nem úgy van, persze ő rögtön letámadott, hogy de, csakazértis, aztán utána jött bocsánatot kérni, hogy valóban nekem volt igazam. Na, ezt viszont mindig nagyon nagyra értékelem, ha valaki ezt a másik szemébe be tudja ismerni, szóval aranyos srác alapvetően, csak még nagyon-nagyon fiatal (24 éves). És az a durva, hogy most is így gondolom. Nem kell, hogy állandóan biztosak legyünk dolgokról, mert szerintem nem lehetünk. Lehetnek tervei az embernek, lehetnek dolgok vagy emberek, akik nélkül úgy érzed, nem tudnál élni, de simán lehet úgy élni, hogy fullra nem lehetsz biztos egy csomó dologban, mert nem is akarsz az lenni. Mindenesetre érdekes volt na. Remélem most ti is jól elgondolkodtatok, hogy mi lenne a ti válaszotok. Például itt ez a blog is. Az egyik legjobb érzés, hogy tudom, sokan olvassátok az én idióta mondataim & történeteim, de ha a kutya nem olvasná, én akkor is írnám. Hogy mért? Mert ez jobb, mint 8 pszichológus együttvéve. :) Amikor visszaolvasom, miket írtam, mindig még jobban elgondolkodom, nem mintha ilyenkor nem gondolkodnék, de valóban nem szoktam sokat, csak írok (most hallom a látszik is című kommenteket :)). És például titeket is. A legtöbb barátomnak fogalma nincs, mennyire szeretem őket. Nem is lesz sose. Maximum a felét érzik, aztán annyi. Vagy a családom. Szintén. És most azon gondolkodom, hogy hogyan tudnám jobban kimutatni, de nem. Én nem vagyok az a típus. Sose voltam, sose leszek. Picit persze változhat, úgyhogy holnaptól rendkívül tudatosan, magamba fordulva ezen fogok pörögni. És mindenki készüljön, mert agyon fogok ölelgetni mindenkit, aki kijön, és majd mindenkit, ha hazamegyek. Bizonyám! Oszit meg aztán végképp, ha közben nem mondja azt az idióta magatartásom miatt, hogy ga hjem... :) Nagyon szeretlek ám! És köszönöm a képet! És tudom, hogy most olvasod ezt, és mosolyogsz. (L) A barátaim meg visítanak. :) Rajtam. Jajj, és most erről jutott eszembe, hogy kiraktam az ajtómra a nevem rózsaszín színű, csillogó strasszköves betűkből. Na ezen is visítanátok! Beautiful! :) És gyertek már kiiiiiiiii! Jó? Holnap? :) Ja, és most voltam fenn Lucynél, ott volt a húga, aki egy darab nyelven nem beszél, csak csehül, de fullra nem, még annyit se tud mondani, hogy köszi, semmit, meg Martina. Jókat nevetgéltünk ismét. Tényleg kezdünk nagyon-nagyon jó csapattá válni, aminek szívből (onnan a kőszívből, tudjátok :)) örülök! Szóval megvitattuk, hogy mit vegyek majd az IKEÁban, meg szerintük mit ne. Na, majd ezen is elgondolkodom. :) Holnap egy extránmélyengondolkodós nap lesz. Olyan gyönyörű lesz ám a szobám! Juhúúúú! Akkora ágyam lesz, mint a fél szoba! :) Persze nem, csak 140x200as, de gyönyörű lesz, az tuti. Minden fekete lesz & zöld. Ezt már írtam mi? Jajjjjjj, de unalmas vagyok! Nyilván! :) Na elmászok drágaságaim, remélem Katalin történetén mindenki minimum mosolygott, de inkább sírt a röhögéstől, továbbra is szeretet van, peace, love (& unity :)), meg I love Amsterdam. Holnap vidék, tehenekkel, tulipánokkal. Hopefully. Rétigólya! :)))