elmélkedés éjjel fél 2kor (csak 86 éven felülieknek)

Nehéz az élet, de főleg az enyém, mint azt pár perce megállapítottam. :D Persze tudom én, hogy mindenkié nehéz, sőt igazából olyan dolgokból csinálunk nagy ügyet, melyek, ha jól belegondolunk, nem is létszükségletek. Vagy mégis? Mi a létszükséglet? Tegyük fel a kérdést önmagunknak, mi az, ami nélkül nem tudnánk élni? Hm? Neked mi az, drága kedves olvasóm? Család? Barátok? Szerelem? Munka? Gyerekek? Mi az? Vagy csak azt hisszük, hogy nem tudnánk nélkülük élni, és közben pedig jajj, dehogynem! Ezek csak rangsorok, melyek megtévesztőek lehetnek. Nekem is nehéz ám válaszolni erre. Még mindig nem tudom, mi a legfontosabb számomra az életben. Mindig, mikor azt hiszem, hogy na most már tudom, történik valami, ami rácáfol. És most pedig hiába próbálok visszatérni eredeti elképzeléseimhez, nem megy. Pedig minden vágyam az, hogy menjen. Nem akarok se másokat bántani (pedig mindig sikerül), se magamat, mert már elég volt. Azt hiszem túl sokat gondolkodom az elmúlt napokban, és nagyon, de nagyon sok mindenen elgondolkodtam, amik életem folyamán eddig történtek velem. Még mindig keresem a válaszokat, még mindig. "But I still haven't found what I'm looking for." Bono is megmondta. :) Érdekes az élet. Still. Nem, én sem akarok szenvedni, mert nem az én műfajom. És ha valamit tanítottam a tanítványaimnak, akkor az biztosan az, hogy szeressenek élni, és másokat is szeressenek, az egész világot, úgy, ahogy van. Feladós típus sem vagyok, úgyhogy nem, nem fogom feladni, amígy csak egy csöppnyi esélyt is látok arra, hogy boldog lehetek. Persze az ember mindig azt hiszi ám ilyenkor, hogy csak így vagy úgy lehet boldog. Pedig ez sem így van. Ezeket a dolgokat csak bebeszéljük magunknak, mintha nem lehetne másképp. Mindig lehet másképp, mindig van más választásod. Dönthetsz úgy, hogy nem, én ezt nem akarom, és tovább kell akkor lépned. Ha úgy érzed, hogy nem értékelnek eléggé (bármilyen szempontból), hát lépj tovább! Nem szabad egy helyben toporogni, szenvedni meg végképp nem. Ahhoz tényleg nagyon rövid ez az élet. (Hiába fogok újjászületni, de ki tudja milyen alakban, lehet, hogy gusztustalan gyászbogár leszek, aki egy madárpók lakóhelyén látja meg a napvilágot... :D) Kezdek öregedni emberkék. Ezt ma állapítottam meg. Nagyon sok szempontból eleget láttam már ahhoz, hogy tudjam mi az, amit szeretnék. Hm. Nagyon visszakapok most egy csomó mindent. Negatívat is, pozitívat is. Sok mindenre rá fogok jönni ebben az évben. Ez tuti. Nemtom mért, de úgy érzem, ez az év nagyon sok szempontból döntő lesz számomra. Vajon mi lesz velem? Mit fogok csinálni egy év múlva? Nagyon kíváncsi vagyok. Nem tudnám megmondani. Durva. Fogalmam sincs. Nos, azt hiszem, ha nem találom meg azt, amiért vissza kéne mennem, akkor nem megyek vissza. Itt mindenki azt szeretné, hogy maradjak. Hogy itt legyek tanár, hogy itt Phd-zek, hogy itt telepedjek le. Az az igazság, hogy hiányzik Lucie. Nekem innen nagyon hiányzik Lucie. Meg az életemből is. Sosem felejtem el, hogy váltunk el. Soha. Annyira, de annyira szükségem lett volna rá az elmúlt fél évben, és nem volt mellettem. Nagyon remélem, hogy hamarosan ő is visszatér ide, ahol mindketten olyan boldogok voltunk, mint addig soha életünkben. De ez is olyan rossz nem? Ha hiányoznak dolgok az életedből. Én nem akarom, hogy az életemből bármi is hiányozzon. Csakazértse. Mi a fenének van egyáltalán ilyen érzés, hogy hiányzás?! Ki fogom ezt törölni magamból, holnap kezdem. :) Nem lesz ilyen. 11 napja vagyok itt, de már másképp állok hozzá nagyon sok mindenhez. És ez tudom, hogy egyre csak fokozódni fog, hála a jó égnek, mert én nem szeretem ezt az érzelmes és már-már sebezhető Veronikát, aki most vagyok még mindig. Veronika nem ilyen, nem lehet ilyen. Full stop. :) Never ever. Én már épp eleget kaptam, nem akarok még többet. Ez meg a másik, hogy ilyenkor úgy érzi az ember, hogy ő nem érdemli meg. Pedig de. Ha jól belegondolsz, a rosszat mindig megérdemeljük, mert észrevétlenül is teszünk rosszat, észrevétlenül is megbántunk másokat, néha fogalmunk sincs róla. Ezért kell nagyon, de nagyon, már-már fanatikusan is értékelnünk azt, amikor végre jut nekünk egy kis boldogság is. Sohasem szabad alábecsülni, sohasem szabad azt hinni, hogy ez bármikor máskor is megtörténhet velünk. Légyszíves értékeljétek, amitek van! Komolyan! Mindig! Bármi legyen is az, ne hagyjátok, hogy elbízva magatokat, elengedjétek vagy ne ismerjétek fel időben az értékét. Mert utána már késő. Utána már mindig olyan, de olyan késő. Ugyanaz már sosem jön vissza. Soha...